Szabad leszek!

Hát.... november 23-án írtam utoljára, úgyhogy most már ideje tollat (billentyűzetet) fognom. Mentségemre szolgáljon, hogy ebben a nagy télben én is szó szerint nagyon el voltam havazva.

Az elmúlt hónapokban azon a munkafüzeten dolgoztam, ami tegnap végre elkészült, és oda tudtam adni a csapatnak. Nagyon boldog vagyok, mert azt hiszem, ez a legjobb módja annak, hogy megtöbbszörözzem magam, olyan értelemben, hogy a lehető legtöbb embernek tudjak egyszerre segíteni. 

Szeretném elmondani nektek, hogy hihetetlenül szeretek veletek dolgozni. Sok ember nem is tudja, hogy milyen örömöt jelent egy olyan csapat, ahol közösek a célok, és ahol egymás építése, nem egymás taposása a játszma lényege.

Tegnap a képzés után leültünk egy páran beszélgetni, és közben volt egy jó kis felismerésem, amit most megosztok veled. A mi üzletünk szándékosan a könnyedségre, a szórakozásra és a humorra van felépítve. Minden vállalati képzésen azt tanítják, hogy érezd jól magad és szórakozva dolgozz. A mai világban annyi komolyság és annyi feszültség van, hogy mi ezzel a trenddel szándékosan szembe megyünk.

Ezért aztán kitaláltuk, hogy az utazási partikat is olyan bulisra vesszük, amennyire csak lehet, hogy oldjuk a feszültséget az emberekben. Az egyik ötlet az volt, hogy mi lenne, ha a partin, aki a bemutatót tartja, szalmakalapban, napszemüvegben és pálmafás ingben jelenne meg... ez elég rendhagyó demonstrálása lenne annak, hogy mi nem izzadva akarunk dolgozni.

Mindenki szorong, mindenki fél, mindenki tart attól, hogy a SIKER, ez az elérhetetlen, megfoghatatlan távoli valami vajon elérhető-e bármikor számára is. Mi lenne, ha belecsempésznénk az örömöt, a nevetést, a vidámságot a mindennapjainkba? Mi lenne ha nem értenénk egyet azzal, hogy dolgozni csak megfeszülve, aggódva, idegeskedve lehet? Mi lenne, ha az lenne az erősségünk, hogy nálunk maga az út is szórakoztató, amin járunk?

Van egy kedvenc mondásom, egy filmben hallottam, sajnos már nem emlékszem pontosan a címére, de a mondás örökre bennem marad: "Inkább legyek bolond optimista, mint pesszimista, akinek igaza van!"

Amikor mi azt mondjuk, hogy "Élj abból, hogy ÉLSZ!", akkor ez alatt azt értjük, hogy szeretnénk visszahozni az életünkbe az élményeket, a jó érzéseket, a fényt! Nem csak az utazásokba, hanem a mindennapokba is.

Szóval gondolj úgy mostantól az üzletedre, hogy játszol! Együtt játszunk egy olyan játszmát, aminek a célja, hogy egyre több játszmát játszhassunk. Mi értelme a szabadságnak, ha nem tudsz élni vele? Tegyük a munkát szórakoztatóvá és élvezetessé. Szervezzünk utazási partikat, bulikat, ahol rengeteg játék, nevetés van, finom kaják, és megmutatjuk másoknak, hogy mi így dolgozunk, és tudunk élni!

Ha valaki megkérdezi tőled, hogy mivel foglalkozol, és azt válaszolod, hogy bulizgatok, utazgatok és közben keresek egy csomó pénzt, szerinted mit fog mondani? :-)) Hogy őt nem érdekli? Persze vannak, akik már reggel látják lemenni a Napot, de mi nem őket keressük. Hanem azokat, akik szeretnének élni.

Szóval amikor szervezel egy bulit, vagy bemutatót, akkor csempéssz bele egy kis humort, egy kis vidámságot. Meglátod, minden megváltozik majd benned is, meg körülötted is.

Szép Napot!

Tegnap egészen megható dolog történt velem. Tudod, amikor az embernek az a munkája, hogy sok másik embernek megmutasson valamit, akkor a sok másik ember közül lesz, akinek tetszik a dolog, lesz akinek nem. Néha megtörténik velünk, hogy egy-egy emberrel beszélve abban sem vagyunk biztosak, hogy másnap egyáltalán akarunk-e még dolgozni. Az ilyen emberekről szokta egy kedves barátom azt mondani, hogy "már reggel látják lemenni a napot." Szóval van, aki el tudja venni az ember kedvét az élettől is. Sajnos ez a gyakoribb egyébként ebben az országban, ahol sok ember már reményvesztetté vált a jövővel kapcsolatban.

De néha kisüt a nap. És néha találkozom olyan emberekkel, akikkel beszélgetve úgy érzem, hogy ezekért a pillanatokért érdemes dolgozni. Na ilyen történt tegnap. Egy nagyon kedves régi barátom, akinek az elmúlt években csak a küszködését láttam, hirtelen megértette az általunk ajánlott üzletben rejlő lehetőséget, majd 3 napig nem tudott aludni, és utána 2 nap alatt 12 embernek mutatta meg, és közölte velem, hogy nem szeretne három hónapig várni a három hónapos program teljesítésével, mert szerinte ez az üzlet annyira brutális, hogy ennél sokkal gyorsabban fog nőni. Nem voltak kifogásai, nem várt, nem gondolkodott, hanem azonnal cselekedett, és a döntésétől számított 72 órán belül már megvolt a  saját embere.

Olyan jó látni, amikor valaki felismeri, hogy ténylegesen mit jelenthet az életében, ha jön velünk és részévé válik a csapatnak. Eggyel több ember, aki nemet mond arra, hogy mások határozzák meg az értékét, az életét, az idejét és a lehetőségeit. Minél többen leszünk, annál erősebek leszünk. Ilyenkor érzem, hogy nem szélmalomharc. Hogy vannak itt sokan, akik még életben vannak. Olvastam egyszer egy idézetet: "A legtöbb ember 25 éves korában hal meg, csak 65 évesen temetik el." Hányan de hányan vannak, akik rég feladták, hogy ÉLJENEK. Belefásultak a napi 9-10 óra munkába, és a puszta túlélésért való robotolásba. Mindig jó érzés, amikor valakit fel tudunk rázni, fel tudunk ébreszteni.

Valóban ezt tesszük: mentjük a túszokat az ellenség táborából.

És sajnos el kell fogadnunk, hogy nem mindenki hiszi el, nem mindenki mer belevágni, és nem mindenkinek lesz ereje végigcsinálni.

De tudod, aki egy életet megment, a világot menti meg. Ha láttad a Schindler listáját, akkor tudod... a lelkedben mindig kevésnek érzed majd. De akiknek sikerül, azok hálásak lesznek érte, és továbbadják majd a lángot. Minden élet számít. És ha elég sokáig kitartunk, akkor egyre többen felismerik majd, hogy van más út. Hogy van értelmesebb élet. Elérünk egyszer egy kritikus tömeget.

Nagyon elfáradtam ma, de ezeket a gondolatokat szerettem volna megosztani veled. :)

Azt találtam ki, hogy mostantól naplót vezetek azért, hogy meg tudjam osztani a gondolataimat azokkal a barátaimmal, ismerőseimmel, akik hozzám hasonlóan gondolkodnak.

Az életem olyan fordulóponthoz ért, amikor az ember nagyjából már leélte a felét, és elgondolkodik azon, hogy a másik felével mit is szeretne kezdeni.

Egész életemben "álmodozó" voltam, aki néhány méterrel a föld fölött járt. Nem tudtam belenyugodni a normálisnak tekintett életbe, több izgalomra, több szabadságra, több tartalomra vágytam mindig. 

Azt a mondást követtem, hogy "inkább vagyok bolond optimista, mint pesszimista, akinek igaza van." Hiszem, hogy az élet olyan, amilyennek teremtjük. Hiszem, hogy az élet nem a tárgyak és javak gyűjtögetéséről kellene, hogy szóljon elsősorban. Hiszen ezeket sosem temetik el velünk, nem vihetjük magunkkal.

Fura, hogy a legtöbb ember nem gondol a halálra, csak akkor, amikor már olyan közel van a pillanat, hogy nem tud változtatni semmin. Pedig, ha gondolkoznánk vele, akkor talán azon is gondolkodnánk, hogy mi értelme végig gürcölni, és végigrohanni az életen anélkül, hogy akár egyetlen pillanatot megéltünk volna a maga teljességében. 

Nem merünk kilépni a megszabott keretek közül. Nem merünk változtatni. Pedig az életben az egyetlen állandó dolog a változás. Vagy jobb lesz valami, vagy rosszabb. De hogy sokáig nem marad ugyanolyan, az biztos.

Én az életem második felében ÉLNI szeretnék. Időt szeretnék a családomra, a gyerekeimre, tanulni szeretnék arról, ami valójában fontos az életben, arról hogy ki vagyok én valójában, honnan jöttem, merre tartok az élet végtelen tengerén, mert hiszem, hogy nem azért születtünk a világba, hogy egyszer eltöltsünk benne 60-80 évet értelmetlenül.

Hiszek abban, hogy az élet végtelen, és hogy azért vagyunk a világon, hogy tanuljunk és fejlődjünk.

Nem nyugszom bele abba, hogy a körülmények hatásaként éljek. Teremteni akarom a körülményeimet. Ki akarok és ki fogok szabadulni a pénz- és az időhiány rabságából.

Legkedvesebb barátom mondta, hogy addig kell dobálni a szándékot az égre, amíg oda nem ragad. Soha nem szabad feladni. Hát így gondolom én is. :)